Ki tudja, talán...

Ma újra nagy terveket szövögettem, szabályokat alkottam, célokat tűztem ki. Persze mindig ez megy, és sosem tartom be az ígéreteimet, de jó őket kitalálni. Csalódni magamban újra és újra, na, az a nem jó. De ki tudja, talán most máshogy lesz, és sikerül betartanom a menetrendet. A mai nap eddig kipipálva, igaz, nem volt nagy kihívás: 1200 kalória és 75 perc mozgás. Van még 220 kalóriám, amit minél hamarabb szeretnék elfogyasztani, mielőtt még késő este lesz (nem, nem hagyom el őket, mert ez nem a maximum, hanem egy adag, amit be kell vinnem), és 5-10 percem, amit muszáj letornáznom (emiatt nem aggódok, most van kedvem a mozgáshoz).

Szóval bíznom kell magamban... Ha úgy állok hozzá a dolgokhoz, hogy "úgysem fog menni", tényleg nem fog, mert akkor nem is küzdök érte igazán! Csak rajtam áll vagy bukik. Na, jó, klisék-kikapcs. :)

Ma kitöltöttem megint azt a 94 kérdéses személyiségtesztet (Harmony ;)), és INTJ jött ki. Szerintem elrontottam, mert még mindig inkább INTP-nek érzem magam (és pici arányban INFP-nek). Persze a kettő nem sokban különbözik, de akkor is. Szeretek INTP lenni. Igen, a jellemzés humor részlegében nem egyszer szerepel a lúzer és más hasonló szavak, de én akkor is büszke vagyok az INTP-ségemre. :P

Az éjszaka és az agy különös dolgokat szül

Éjszaka nem aludtam egy percet sem. Azon gondolkoztam, hogy talán el kellene mennem az iskolapszichológushoz. Talán jót tenne egy őszinte beszélgetés. Fejben már ki is öntöttem neki a lelkemet, és ez tényleg segített, de lehet, hogy jobb lenne itt megállni. A valóságban biztosan más.

Elég zaklatott voltam, túl sok kávét ittam, pörögtek a gondolataim. Én a nővéremmel egy szobában alszok, ami nagyon rossz tud lenni, ha nagy ritkán sírni kezdek, és most ez volt. De szerencsém volt, a bátyám dolgozott, így átmentem az ő szobájába, lefeküdtem az új ágyába... és addigra természetesen el is álltak a könnyeim. Pedig jó lett volna sírni még egy kicsit.

Megint olyan érzésem volt, mintha kezdenék megőrülni. A sötétség élt és lüktetett, mint egy nagy szív. Az ágy a végtelenben terült el, lázas voltam, nem találtam a fal hideg érintését, féltem a szörnyektől. Aztán kikecmeregtem valahogy a pánikból, felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot. Mikor visszafeküdtem, nem takaróztam be, bár fáztam, de a félelem erősebb volt, nem akartam megfulladni. Nem lett világos, de ráláttam egy lámpaoszlopra. Mivel rossz a látásom, csak egy homályos fényfoltnak érzékeltem. Megnyugtatott.

Figyeltem az eget, amíg kivilágosodott. Mintha én vigyáztam volna az álmára. Közben rengeteg helyet bejártam: elhagyatott kúriákat, gyerekkori emlékeket, jövőképeket, félelmeket.

Zenét is hallgattam közben, és az egyik énekes hangjától egyszerűen rettegtem. Nem tudom, hogy miért, de nagyon féltem. Mégis újra és újra meghallgattam, gondolom, pont azért, hogy rájöjjek, miért félek tőle. Olyan érzésem volt, mintha az énekes régebben erőszakoskodott volna velem. Ez normális? Akárhogy igyekeztem és igyekszem most is, nem tudom, mire emlékeztethet a hangja. Ott éreztem őt magam mellett, és szabályosan reszkettem. Beképzeltem magamnak az érintését, undorodtam és féltem tőle. De akkor is tudni akarom, mi ez. Annyira furcsa. És rossz.

Az alamuszi nyuszi megint nekirontott a ketrecének

Kilencedikben volt egy vita az osztályunkban. Gyerekes hülyeség volt, csak azért robbantották ki, hogy ne unatkozzanak. Bár az égvilágon semmi közöm nem volt hozzá, sikerült belekeverni engem is egy kisebb szóváltás erejéig. Az eredmény: újabb megalázás, a maradék önbecsülésem porbatiprása. Pedig az általános iskolai évek után igazán nem sok maradt. A lány, akivel veszekedtem, így summázta a történteket: "alamuszi nyuszi nekirontott a ketrecnek". Undorodom ettől a mondattól. Annyira de annyira megalázó! Olyan kicsinek és nevetségesnek érzem magam, egy jelentéktelen koszfoltnak a cipőtalpon.

Tegnap újra átéltem ezt a dolgot, bár más körülmények közt. Próbáltam kiszállni a mókuskerékből. Meggyógyulni... Egészségesen enni. Nevetni, táncolni, sírni, boldognak lenni. Néhány percig ment is, szabadnak éreztem magam... De végül mégis csak a wc előtt térdeltem.

Alamuszi nyuszi megint nekirontott a ketrecnek. Mégis kit áltat? Nem is akar szabadulni...

Az érdekes az, hogy míg kilencedikben dühös voltam a lányra ezért a megalázó mondatért, most csak annyit éreztem... Milyen szánalmas vagyok. Őt kellene szánalmasnak éreznem. Hiszen miféle ember mond ilyet másra?

Mindegy.

Kicsit unom a saját vinnyogásomat

Na jó, nem is kicsit. Ezzel semmire sem megyek. Most előhalászom a vidámabb kedvenc zenéimet, és kitalálom, hogyan kaparjam össze magam. Hamarosan újra iskola, és nekem nap mint nap emberek közt kell majd lennem, sőt, odáig megyek, hogy nekem is embernek kell majd tűnnöm.

Van egy nem túl rózsás elképzelésem a sulis időszakról, miszerint fuldoklok a folyosón a sok ember között, aztán berohanok a mosdóba, magamra zárom a wc ajtaját, és csak sírok és hánytatom magam, így keresve megnyugvást, megkönnyebbülést, és mivel ez nem válik be, kiveszem a zsebemből a pengét, amit vész esetére hordok magamnál, és nyissz-nyissz, még mindig nem jó, nyissz-nyissz, de már túl mélyre vágtam, nyissz-nyissz, most már elég lesz, csak éppen már késő... És elvérzek a hányásom társaságában.

Persze ez nagyon nyálas és béna, talán egy kis penge kevés is, és azt se hagyjuk ki, hogy én nem szoktam olyan mélyre vágni. Éjjelenként mégis elég ahhoz, hogy mindent kiszipolyozzon belőlem.

Szóval... Pozitív gondolatok, boldogság, én irányítok.

Vegetálás, érzéstelenítés, amnézia

Egy senkinek érzem magam. Haszontalannak és gyengének, szánalmasnak, üresnek, eldobottnak. Körülöttem minden szürke és élettelen, és én is csak a környezetem része vagyok. Eltemet ez a tompa fájdalom.

Álmodni akarok, vagy repülni, vagy zokogni, és nem csak ülni itt, és lassan kifakulni a világból.

Már csak úgy tudok elaludni, ha apróra összehúzom magam, várom, hogy könnyek lepjék el a szemeimet... De száraz marad az arcom. Ez is olyan jellemző rám. Néha egyáltalán semmim nincs. Elvesznek a csodák, amik életben tartanak, a gyönyörű mesevilágok. Nem tudom felidézni az utat az álmaimba, és ilyenkor annyira... halott vagyok.

Olykor nagyon magasan vagyok, fent egyensúlyozok. Elégek a tűzben, ami bennem lángol. És van bennem egy folyó is, ami túlárad. A víz és a tűz háborúzik a testemben, minden túl sok. Ijesztő és izgalmas. Máskor viszont olyan nagyon mélyen vagyok, a földön, a porban, elfeledve. Nem lehetne a kettőt egyensúlyba hozni?

Újabb álmatlan éjszaka?

Előző nap az almán kívül nem ettem semmit, még a kávémba sem tettem tejet. Féltem, hogy falásroham tör rám, hogyha eszek, de olyan, mintha csak halasztanám az elkerülhetetlent. Félek, hogy ma tényleg teletömöm magam.
Anyáék éjszaka értek haza a munkából. És veszekedtek. Valami kis semmiségen, de engem azért sikerült felzaklatniuk a hangos szavakkal és káromkodásokkal. Ilyenkor mindig azt a bizonyos csattanást várom, meg sem tudok mozdulni, csak várok, és imádkozok, hogy ne történjen meg. Amikor kilencedikben és tizedikben próbáltam kikönyörögni, hogy kolis lehessek, meg is mondtam anyának, hogy azért nem éri meg itthon lennem, hogy a veszekedésükt hallgassam. Mert neki meg az volt a fő érve, hogy alig látna. Persze végül letettem a dologról, mert nem akartam megbántani, és maradtam a napi kétszer egy óra buszozásnál (megjegyzem, a buszon többségben a kisebbség).
Most nem tudok aludni. Pedig nem pihentem le egy kis délutáni sziesztára, és reggel is elég korán keltem, ráadásul egy órát tornáztam ma, plusz a házimunka. Na, mindegy. Kávézok és írok.

Holdnővérek

Van egy testvérem. Az emberek, akikkel együtt élek, nem tudnak róla. Egy hugica. Mi vagyunk a holdnővérek. Vele járom be a legszebb álomvilágokat.

Mi a Hold lányai vagyunk. Ezüstszínű tündérek. Mikor feljön a Hold, a levegőbe emelkedünk mi is, és dermesztő hideg kíséretében röpülünk, bár szárnyak nélkül. Minket valami más emel fel. A tavacskához érünk. A húgom táncol a vízen és dalol a Holdnak, ezüstport szór szét, amitől a víz gyönyörűen ragyog. A partról figyelem, ahogy kecsesen forog, és én is táncba kezdek. A lépteim nyomán kis ezüstvirágok nyílnak a talajon, szirmaik hamar leperegnek. Valahol az erdő fái közt egy farkas üvölt – ő érez minket. A testvérem kitáncol a vízből, leülünk, együtt dalolunk a Holdnak, édesanyánknak. Látjuk ezüst arcán a könnycseppeket, amiket elnyel az éj leple. Értünk sír. Dalolunk neki. Lassan jön a hajnal. Mi felállunk. Húgom visszatér a tompa víztükörre, én halott virágaim közé. Közeledik már a Nap... Finom ezüstté porladok... A húgom ezüst fénysugarakra omlik szét a vízen... Miközben dalunk utolsó hangja elhal, Holdanya is lebukik a horizont alá...

Reggel van. Ébrednünk kell. Vár a valóság.

Szeretném hinni

Szeretném azt hinni, hogy anorexiás vagyok és testképzavarom van, de nem tehetem. Ez a háj igazi. Tényleg ilyen kövér vagyok. Még hátravan 20 perc tornagyakorlat, de adtam magamnak pár perc pihenőt, mert eléggé elfáradtam. Derékkarcsúsítás, hasprések, popsiformálás, belsőcombformálás. Van itt min dolgozni.

Kerestem azt a helyet a derekamon, amit lemérhetnék. Keresgéltem a legkarcsúbb részt a köldök felett, de... Engem valami nagy gömbökből raktak össze. Ezt nem lehet lemérni. Majd ha lesz valami nőies formám.

Amikor megszülettem, lezárult az aranykor

A gyerekkorom nem volt vidám. Nem volt rossz, nem arról van szó, hogy szerintem rossz életem van, csak hiányzik belőle... az őszinte boldogság. Létezhetett viszont valami aranykor, amikor én még nem éltem, legalábbis ennek az emlékei ott voltak az egész házban. Játékok, fényképek, történetek.

A régi fényképeken anya és apa még vékony volt. Karácsonyfa, kötött mellények, mindenki(!) arcán mosoly. Apa a karjában tartotta a bátyámat, aki tágra nyílt szemekkel a szaloncukrok felé hajolt. Anya és apa ültek, közöttük a bátyám. Nagyon édes kisfiú volt, vörösesbarna hajú, husis mosolyú.

Utána vannak még olyan képek, amiken már a nővérem is szerepel, boldog, mindenre rácsodálkozó babaként. Az egyiken egy fotelban ül a bátyámmal együtt, és fogadja a pusziját. A másikon a bátyám megsimogatja az arcát. Két-három évvel későbbi képeken kézenfogva térdelnek télikabátban és sapkában mamáméknál, minden csupa por és szalma, de ők teli szájjal nevetnek a fényképezőgépbe.

Rólam három fénykép van. Az egyiken rózsaszín pólóban és nadrágban folydogálok szét a babaágyamban, a nyelvem kilóg az ajkaim közül. Kövér baba voltam, igen. Fekete hajam szétterült pufók arcom körül. Sötétkék szemeimet félholdacskákra zsugorítják hájas orcáim. Mostanra eltűntek ezek a szép színek, már barna a hajam és a szemem is. A második képen ott vagyok én kövér kisbabaként; anya, a karján és az arcán ütésnyomokkal; a bátyám, lyukas fogas vigyorával és ijesztően feszes testtartásával; és a nővérem a mankójával, mert előtte megharapta egy kutya, oltást kapott a lábába, és nem nagyon tudott járni. A harmadik képen körülbelül három éves vagyok, egy lefektetett traktorkeréken ülök gyűlölt unokanővéremmel, aki magához ölel, és így piros szoknyám alól előtűnik a bugyim. Az arcomon szomorúság és undor. A hajam rémesen fiúsra van vágva. De itt legalább nem voltam már kövér, ellenkezőleg...

Még ma is lehet látni a régi fényképeken szereplő játékokat itt-ott előbukkanva a házban. A nagy maci, a másik nagy maci, a nagy nyúl, a nagy kacsa. Mind a bátyám és a nővérem játéka volt. Bár egy valamit én is kaptam, nekem is volt saját játékom: egy pici, rózsaszín póni, nagyon meg is becsültem. Nem festettem be a sörényét, nem vágtam le, nem téptem le a fejét, meg semmi. Azóta is meglenne, ha anya nem adta volna oda az unokatestvéreimnek. És volt eny nyuszim, bár nem az enyém volt, örököltem, és ezt a nővérem mindig oda is szúrta nekem, amikor a nyuszival játszottam. Volt pár nap, amikor mindenhova vele járkáltam, de egyszer anya kivette a kezemből, földhöz vágta, és kiesett a szeme. Mert valami nem volt rendben a mosógéppel. Utána már hiába ragasztgatta. Évekkel később is megsirattam szegény nyuszimat.

És azok a történetek... A bátyám kiszökött az ablakon keresztül kisgyerekként. Piszkavassal próbálta kihúzni a nővéremet a babaágyból. A nagymamaként szeretett szomszéd néni letette a fűbe a bátyámat, teleszórta játékokkal, és tucatnyi fényképet készített róla. A bátyám és a nővérem mindig átszöktek hozzá sütiért, és néha egy órán keresztül kiabáltak befelé, mert a nénike rosszul hallott. Nagyon szerettük őt, és ő is minket. Miután elköltözött az unokájához, akit a lánya halála után ő nevelt, még akkor is találkoztunk párszor. Én mindig Giza mamának hívtam. Decemberben halt meg. Ő engem hajasbabának hívott. Miután meghalt, néha hallottam, hogy ezen a néven szólongat.

Az én történeteim mások. "Jajj, kislányom, amikor még csecsemő voltál, egyszer lementem a boltba negyed órára. Akkor ért haza apád részegen, és mivel az ajtó zárva volt, beverte az ablakot. A babaágy pont az ablak mellett volt, rádesett az összes szilánk, és apádnak úgy vérzett a keze, hogy te is olyan lettél." Egyszer iskola után bementünk mamához, anya anyjához, Isten nyugosztalja, vagy mit is szoktak mondani. Szóval nyugodj békében, mama. Órákon át hallgattam, hogyan verte össze apa anyámat. Sírtam, nem vigasztalt meg senki, rám se néztek, nem volt jó.

Azt hiszem, ebből elég is ennyi. Ma egy almát ettem eddig (50 kalória). Most jön 15 perc ugrálókötelezés, 20 perc kardió, és 20 perc mindenféle tornagyakorlat.

Az étel szenny, és én tiszta akarok lenni

Olyan úton indulok el most, amit a legtöbben messzire elkerülnek. Mert nem normális, mert nem egészséges, mert nem jó. Eldobom mindazt, ami ehhez a szürke, súlyos, unalmas világhoz köt, a valósághoz. Mostantól az leszek, aki a lelkem mélyéről dalol nekem, míg alszom; aki követi tekintetével a Napot s a Holdat; aki kinyújtja ujjait, hogy érezze a fűzfa leveleit.

Olyan úton indulok el most, melynek végén a tökéletesség, az álmok, a csodák világa fekszik. Ezen az úton megtisztulok. S hogy közben ne érezzem a fájdalmat, két utat nyitok magamon: az egyiket az elmémben, a másikat a bőrömön. Az elmebeli úton el tudok menekülni a fájdalom elől egy mesevilágba, amit magamnak teremtek. A bőrömön nyitott út arra szolgál, hogy a véremmel együtt kifolyjon belőlem a gyötrelem.