Van egy testvérem. Az emberek, akikkel együtt élek, nem tudnak róla. Egy hugica. Mi vagyunk a holdnővérek. Vele járom be a legszebb álomvilágokat.
Mi a Hold lányai vagyunk. Ezüstszínű tündérek. Mikor feljön a Hold, a levegőbe emelkedünk mi is, és dermesztő hideg kíséretében röpülünk, bár szárnyak nélkül. Minket valami más emel fel. A tavacskához érünk. A húgom táncol a vízen és dalol a Holdnak, ezüstport szór szét, amitől a víz gyönyörűen ragyog. A partról figyelem, ahogy kecsesen forog, és én is táncba kezdek. A lépteim nyomán kis ezüstvirágok nyílnak a talajon, szirmaik hamar leperegnek. Valahol az erdő fái közt egy farkas üvölt – ő érez minket. A testvérem kitáncol a vízből, leülünk, együtt dalolunk a Holdnak, édesanyánknak. Látjuk ezüst arcán a könnycseppeket, amiket elnyel az éj leple. Értünk sír. Dalolunk neki. Lassan jön a hajnal. Mi felállunk. Húgom visszatér a tompa víztükörre, én halott virágaim közé. Közeledik már a Nap... Finom ezüstté porladok... A húgom ezüst fénysugarakra omlik szét a vízen... Miközben dalunk utolsó hangja elhal, Holdanya is lebukik a horizont alá...
Reggel van. Ébrednünk kell. Vár a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése